Hazaút

A vasárnapi kirándulás és esti ismételt pakolás, nagytakarítás után kb. három és fél óra alvással indultam haza. 4:30-kor keltem, 5:30-kor pedig pattantam is fel a buszra (ha ugyan utóbbinak egy dagadó bőrönd, egy túrazsák, egy laptoptáska, egy újdonsült oldaltáska és egy kajás szatyor esetén még van értelme.) Brémából a vonat 6:26-kor indult. Negyedórával korábban gurult be az állomásra, így kényelmesen fel tudtam szállni. Annál kellemetlenebb volt viszont Hamburgban az átszállás. Szerencsére mindig akadt valaki, aki segített. Meglepődtem, mikor a hamburgi pályaudvarra egy magyar MÁV-os vonat gurult be. A kezdeti 5 perc késés Prágában 30 percre erősödött. A leszálló utasok pedig nem igazán értették, miért csapódik rájuk folyton az automata ajtó. Arról nem is beszélve, hogy a szlovákoknál az utat végig vaksötétben és hidegben töltöttük. Út közben összesen 7-8-szor ellenőrizték a jegyemet, Vácnál még két rendőr is felszállt. Hamburgban még tömve volt a vonat, de lassan mind elfogytak mellőlem az utasok. Budapest közelében már csak a kallerral kettesben utaztam. Fáradtan érkeztem este 11-kor a Keletibe, de az útközben látott csodás tájak és a szép emlékek mindenért kárpótoltak.

Prága

Oldenburg - Wilhelmshaven

Vasárnap búcsúzóul kirándulást szerveztem magamnak. Az első úticélom Oldenburg volt, ahol a Horst Janssen múzeumot néztem meg egy MOME-s tanárom javaslata alapján (,meg a Stadtmuseumot is, mert egybe volt építve vele).A város maga vasárnapra és fagyos télre való tekintettel teljesen kihalt volt, de már a múzeum miatt megérte elmenni.

A további utam nagyon kalandosnak bizonyult. Szerettem volna még utoljára megnézni a tengert, így Wilhelmshavent választottam célomul. Az állomásra visszatérve viszont láttam, nem létezik az előre gondosan kinézett vonat. Az információn tudtam meg, hogy valójában egy távolsági buszról van szó. Egy és negyedóra semmin át tartó utazás után megérkeztem a semmi szélére. Kis keresgélés után megtaláltam a partot. A városkáról tudni kell, hogy  egy sziget övezi, amelyet hidak kötnek össze a szárazfölddel. Szerettem volna a túlpartra átjutni, hogy a tengerészmúzeumot láthassam. Tőlem balra, jobbra egy-egy híd. Elgyalogoltam a baloldalihoz. Közelről vettem csak észre, hogy a híd teljesen le van zárva. Két arra sétáló öreg hölgytől tudtam meg, hogy a múzeumig a másik hídon jutok csak át. Jár ám busz is. Két óránként. De van egy kávézó ott, ahova beülhetek. A mínuszokban vacogó foggal elgondolkoztam ekkor a megfutamodáson is, de végül nem adtam fel. Elgyalogoltam a másik hídig, végigsétáltam rajta, és nagysokára megláthattam a tengert. Egy szürke csík a horizonton. Minkét irányba széttekintve a végtelenbe nyúló partvonal. Mégis csodás érzés volt végignézni a tájon. Ez volt az én búcsúm Németországtól.

Beck's

Szombaton Annával hirtelen elhatározásból elmentünk egy Beck's sörgyár vezetésre. Előre foglalni aznap már nem tudtunk, az utolsó pillanatban estünk be, de szerencsére a telt ház ellenére két jegy azért még jutott nekünk. Magától a vezetéstől talán többet vártunk volna 10 és fél euróért, de a sörkóstoló nem volt rossz. Három pohár Beck's-et itattak meg velünk. Első a Haake Beck's volt, egy enyhén kesernyés ízű változat, ami csak Bréma és akörnyékén kapható. (Erről ki kellett találnunk, hogy 3 sör közül melyiket isszuk.) A második egy Kräusen névre hallgató világos sör, ami élesztőt tartalmaz, és ezért – külön kihangsúlyozták – nagyon jót tesz a hajnak, és a körömnek. A harmadik sört az itallapról szabadon választhattuk: Beck's Ice névre hallgatott; nagyon kellemes, de inkább üdítő, mint sör jellegű mentás, lime-os italnak bizonyult.

Utolsó munkanapom

Az utolsó napom kellemesen telt a Meterware-nel. Miután a maradék kellemetlen feladatokat is letudtam a Nemzetközi Irodánál, a munkahelyem felé vettem az irányt. Pár óra piktogrammozás és kiadványozás után hazai Vilmosból kevertem fahéjas-almaleves koktélt. Nagy sikere volt.:) Búcsúajándékot is kaptam ám: céges kulcstartót, tollat, konyhai kötényt és egy a német konyháról szóló könyvet. Utóbbiakat azzal érdemeltem ki, hogy többször is csipkelődve szidtam a német konyhát, összehasonlítva az otthonival. Sőt még pörköltet is főztem, hogy a főzőtudományomat kamatoztahassam. A kellemes, beszélgetős este rosszul esett a búcsúzás.

Stressz és Útiláz

A távozás Brémából korántsem egyszerű feladat, jó ha az ember már hetekkel előtte rákészül. Kezdődik ott, hogy a vonatjegyet ajánlott időben megvenni. Én túl sokáig vártam vele. A genti hetek alatt többször is ellenőriztem az árakat, de nem történt változás. Sajnos hiába nyugtáztam, hogy csak 2 héttel az adott időpont előtt kezdenek emelkedni a jegyárak, számításaimba hiba csúszott. A kinézett elsejei időpontra szóló 30 eurós jegyből hipp-hopp 90 lett. (A kedvezményes jegyek korlátozott számban kaphatóak, és az aznapiakat felvásárolták.) Végül pár euróval drágábban ugyan, de 30-a hétfőre kaptam jegyet.

Eddig szép és jó is lett volna minden, de ekkor derült ki, hogy a lakás elhagyásával bizony gondok lesznek. Mivel hétfőn hajnalban készültem távozni, így a házmesterrel aznap már nem találkozhattam. Anna 31-ére vett jegyet végül, a barátja is eljött hazakísérni. Szerettem volna a kulcsot nála hagyni, a depozitot pedig később utalással visszakapni. Persze naiv voltam. A nemzetközi irodán kijelentették, hogy csak készpénzben vehetem személyesen fel, ezért is kellett eleve készpénzben befizetni.:S (A 21. század!)

Tehát javasolták keressek egy ismerőst, akinél péntekkel kezdődően hétfőig eléjszakázhatok. Roppant kedvesek. Emellett a housohold boxot sem árt visszadni időben, ha az ember a pénzét is szeretné visszakapni. Így a housohold box visszaadást csütörtökre, a kulcsot péntekre tűztem ki. Szerencsére a házmesterrel sikerült fű alatt megállapodni, hogy tovább maradhassak.

Viszont a lakás körül további gondok adódtak. A kulcs visszaadása előtt ugyanis két ellenőrzést is kellett tartani. Első alkalommal többszörösen is megbuktam a próbán. A legsúlyosabb a kispárna által enyhén kékre színeződött fehér fal átfestése volt. No nem az egészé, de így is épp elég sokkot okozott a dolog. És mi még csodálkoztunk beköltözéskor, miért ragyog minden úgy, mintha új lenne...:D

Szerencsére a festés nem bizonyult olyan nehéz munkának, a festéket pedig szerdán ingyen kézhez is kaptuk. A bőröndömet ellenben körülbelül háromszor pakoltam be. Első menetben csak szúrópróbaként, amit lehetett, mégis mennyi minden fér be. Másodjára az ellenőrzés előtt, kissé kapkodva bedobáltam mindent, hogy a csillogó-villogó rend és tisztaság érvényesülhessen. Már tapasztalt szobapucolóként ekkor csont nélkül vettem az akadályt. Csak a szekrény tetejét hagytam ki, de szerencsére oda elfelejtett benézni. Harmadjára azzal töltöttem az időt, hogy mindent kiszedtem a dagadó bőrönből, hogy katonás rendben dupla annyi holmit zsúfolhassak vissza.

A legnagyobb stresszt mégis az aláírások megszerzése okozta. Mint kiderült (utólag természetesen), a tanároktól egyesével kellett aláírást és jegyet gyűjtenünk egy-egy „Schein” névre hallgató dokumentumra. A „Transcript of Recordsot” csak ez alapján töltik ki, és természetesen helyettünk begyűjteni nem hajlandóak. A legszebb az egészben, hogy ha előre tudjuk, minden kurzus végén rögtön megszerezhettük volna a szignót, így persze jó sok rohangászás járt mindezzel. Na de „minden jó, ha jó a vége”, sikerült mindent begyűjteni. Igaz Prill tanárnőtől csak e-mailben sikerült megszerezni, de legalább így is elfogadták.