Vasárnap búcsúzóul kirándulást
szerveztem magamnak. Az első úticélom Oldenburg volt, ahol a Horst
Janssen múzeumot néztem meg egy MOME-s tanárom javaslata alapján (,meg a Stadtmuseumot is, mert egybe volt építve vele).A város maga vasárnapra és fagyos télre való tekintettel
teljesen kihalt volt, de már a múzeum miatt megérte elmenni.
A további utam nagyon kalandosnak
bizonyult. Szerettem volna még utoljára megnézni a tengert, így
Wilhelmshavent választottam célomul. Az állomásra visszatérve
viszont láttam, nem létezik az előre gondosan kinézett vonat. Az
információn tudtam meg, hogy valójában egy távolsági buszról
van szó. Egy és negyedóra semmin át tartó utazás után
megérkeztem a semmi szélére. Kis keresgélés után megtaláltam a
partot. A városkáról tudni kell, hogy egy sziget
övezi, amelyet hidak kötnek össze a szárazfölddel. Szerettem
volna a túlpartra átjutni, hogy a tengerészmúzeumot láthassam.
Tőlem balra, jobbra egy-egy híd. Elgyalogoltam a baloldalihoz.
Közelről vettem csak észre, hogy a híd teljesen le van zárva.
Két arra sétáló öreg hölgytől tudtam meg, hogy a múzeumig a
másik hídon jutok csak át. Jár ám busz is. Két óránként. De
van egy kávézó ott, ahova beülhetek. A mínuszokban vacogó foggal
elgondolkoztam ekkor a megfutamodáson is, de végül nem adtam fel.
Elgyalogoltam a másik hídig, végigsétáltam rajta, és nagysokára
megláthattam a tengert. Egy szürke csík a horizonton. Minkét
irányba széttekintve a végtelenbe nyúló partvonal.
Mégis csodás érzés volt végignézni a tájon. Ez volt az én búcsúm Németországtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése