Stressz és Útiláz

A távozás Brémából korántsem egyszerű feladat, jó ha az ember már hetekkel előtte rákészül. Kezdődik ott, hogy a vonatjegyet ajánlott időben megvenni. Én túl sokáig vártam vele. A genti hetek alatt többször is ellenőriztem az árakat, de nem történt változás. Sajnos hiába nyugtáztam, hogy csak 2 héttel az adott időpont előtt kezdenek emelkedni a jegyárak, számításaimba hiba csúszott. A kinézett elsejei időpontra szóló 30 eurós jegyből hipp-hopp 90 lett. (A kedvezményes jegyek korlátozott számban kaphatóak, és az aznapiakat felvásárolták.) Végül pár euróval drágábban ugyan, de 30-a hétfőre kaptam jegyet.

Eddig szép és jó is lett volna minden, de ekkor derült ki, hogy a lakás elhagyásával bizony gondok lesznek. Mivel hétfőn hajnalban készültem távozni, így a házmesterrel aznap már nem találkozhattam. Anna 31-ére vett jegyet végül, a barátja is eljött hazakísérni. Szerettem volna a kulcsot nála hagyni, a depozitot pedig később utalással visszakapni. Persze naiv voltam. A nemzetközi irodán kijelentették, hogy csak készpénzben vehetem személyesen fel, ezért is kellett eleve készpénzben befizetni.:S (A 21. század!)

Tehát javasolták keressek egy ismerőst, akinél péntekkel kezdődően hétfőig eléjszakázhatok. Roppant kedvesek. Emellett a housohold boxot sem árt visszadni időben, ha az ember a pénzét is szeretné visszakapni. Így a housohold box visszaadást csütörtökre, a kulcsot péntekre tűztem ki. Szerencsére a házmesterrel sikerült fű alatt megállapodni, hogy tovább maradhassak.

Viszont a lakás körül további gondok adódtak. A kulcs visszaadása előtt ugyanis két ellenőrzést is kellett tartani. Első alkalommal többszörösen is megbuktam a próbán. A legsúlyosabb a kispárna által enyhén kékre színeződött fehér fal átfestése volt. No nem az egészé, de így is épp elég sokkot okozott a dolog. És mi még csodálkoztunk beköltözéskor, miért ragyog minden úgy, mintha új lenne...:D

Szerencsére a festés nem bizonyult olyan nehéz munkának, a festéket pedig szerdán ingyen kézhez is kaptuk. A bőröndömet ellenben körülbelül háromszor pakoltam be. Első menetben csak szúrópróbaként, amit lehetett, mégis mennyi minden fér be. Másodjára az ellenőrzés előtt, kissé kapkodva bedobáltam mindent, hogy a csillogó-villogó rend és tisztaság érvényesülhessen. Már tapasztalt szobapucolóként ekkor csont nélkül vettem az akadályt. Csak a szekrény tetejét hagytam ki, de szerencsére oda elfelejtett benézni. Harmadjára azzal töltöttem az időt, hogy mindent kiszedtem a dagadó bőrönből, hogy katonás rendben dupla annyi holmit zsúfolhassak vissza.

A legnagyobb stresszt mégis az aláírások megszerzése okozta. Mint kiderült (utólag természetesen), a tanároktól egyesével kellett aláírást és jegyet gyűjtenünk egy-egy „Schein” névre hallgató dokumentumra. A „Transcript of Recordsot” csak ez alapján töltik ki, és természetesen helyettünk begyűjteni nem hajlandóak. A legszebb az egészben, hogy ha előre tudjuk, minden kurzus végén rögtön megszerezhettük volna a szignót, így persze jó sok rohangászás járt mindezzel. Na de „minden jó, ha jó a vége”, sikerült mindent begyűjteni. Igaz Prill tanárnőtől csak e-mailben sikerült megszerezni, de legalább így is elfogadták.